Kitüntették Bagó Imrét, aki 1956. október 27-én a tiszakécskei sortűz áldozatait mentette és kórházba szállította - olvasható a Kecskeméti TV honlapján. A Történelmi Igazságtétel Bizottság és az 56. Magyar nemzetőrség Bács-Kiskun Megyei szervezetének ünnepi állományülésén elhangzott: ma nem kell életünket kockáztatni, de fontos feladatunk, hogy ébren tartsuk ’56 lángját, és megőrizzük azok emlékét, akik fiatal életüket adták, hogy mi demokráciában élhessünk. Alább visszaemlékezést közlünk a kitüntetettől, amelyből kiderül, hogyan élte meg ő azt a véres októberi napot.
Bagó Imre visszaemlékezése
"Huszonhárom éves voltam, a budapesti Tefunál dolgoztam, onnan helyeztek Kecskemétre. Fiatalként szívesen vállaltam nehéz munkát, a kihelyezéseket is. Így kerültem Tiszakécskére, a Mezőkerhez, amelynek felvásárlótelepe a központban volt. Azon a reggelen már gyülekeztek a téren, én pedig két lánnyal és a főnökasszonnyal, aki lakiteleki volt, Nagykőrösre indultam. Amikor odaértünk, éppen akkor próbálták meg kötéllel elhúzni a szovjet emlékművet. Azonnal forduljunk vissza, mondta Pirike, a főnököm. Visszafelé éppen áthajtottam Kécskén a vasúti síneken amikor megpillantottuk az autóból a két vadászgépet. Egy kört írtak le és elmentek. Nem tudtuk, hogy mi történt, csak amikor a templomhoz, a térre értünk, akkor láttuk, hogy a földön fekszenek az emberek. Imre, pakoljunk – mondta Pirike, és mi aki élt és mozgott, felraktuk az autóba, a ponyva alá.
A piaccal szemben lakott az orvos, oda vittük a sebesülteket. Volt olyan sérült, akinek az egész belső része kifordult. Az orvos sem tudott mást tenni, mint körülcsavarta egy lepedővel. Mivel nem volt más jármű, nekem kellett elszállítanom a sérülteket. Fehér lepedőt kötöztünk egy nagy rúdra, s a ponyva mellé tűztük. Tizennyolc sebesültet raktunk fel az autóra. Mellettem ült egy kisgyerek és egy 15 év körüli nagylány, valamint Pirike. Sem Szolnokra, sem Kecskemétre nem mertünk menni, úgyhogy Félegyháza felé vettük utunkat. Kerekdombnál találkoztunk Pirike férjével, aki csatlakozott hozzánk. Amikor Alpárt elhagytam, a kisgyerek elájult.
Félegyháza előtt katonák állítottak meg. Miután elmondtuk, hogy sebesülteket szállítunk, egy törzsőrmester felkapaszkodott az autó lépcsőjére, s az ajtóba kapaszkodva velünk jött, ne legyen bántódásunk. Bennem csak az az ösztön dolgozott, hogy menni, menni. Rengeteg liba kószált az úton, nem is néztem, átgázoltam rajtuk. A katona eljött a kórházig. Ott, amikor meglátták a sebesülteket, rögtön bemondták, hogy jöjjenek az emberek véradásra. Nagyon sokan jöttek segíteni.
Pirikével mi visszamentünk Kécskére, s még nyolc sebesültet raktunk fel a kocsira, és újra Félegyházára autóztunk. Késő éjjel értem haza, a felségem már nagyon ideges volt. Másnap nyolc koporsót kellett vinnem Lakitelekről, mert nem volt elé Kécskén. Mindezeket a szállításokat én becsületesen felírtam a menetlevélre. 1957 januárjában, amikor nem volt munka, behívattak és azt mondták, hogy lejárt a szerződésem. Ez, persze nem volt igaz, mert áthelyezéssel kerültem Kecskemétre. Én azt mondtam, hogy ne küldjenek el, bármilyen munkát elvállalok. Így lettem fagybrigádos, sokat éjszakáztam, majd ismét visszakerültem kocsira.
Sokáig hallgattam a velem történtekről, féltettem a családomat. Gyakran járok Tiszakécskére, vannak ott ismerőseim, érdekes módon azonban soha nem találkoztam azokkal, akiket sebesülten a kórházba szállítottam. Talán beszélhetek még velük."
(A visszaemlékezést a Tiszakécskei Honismereti Kör által összeállított "Sortűz Tiszakécskén 1956-ban" c. könyvből emeltük át. A kiadványt az Antalógia Kiadó bocsátotta közre, 1995-ben.)
Kovács Miklós kékfestő mester visszaemlékezését is ajánljuk. Az 56. évfordulón tartott megemlékezésről készített tudósításunkat szintén.
(A lead kép a KTV oldaláról származik. A keretes írásban látható fotó illusztráció, 1956-ban, Budapesten készült, Szentpétery Tibor alkotása.)
Légy rajongók a Facebookon, hogy mihamarabb értesülhess az új anyagainkról, illetve ha tetszett, oszd meg írásunkat, hogy másokhoz is eljusson!
Köszönjük!
Utolsó kommentek