Nos, kedves Barátaim, percre pontosan egy éve hogy az első írás felkerült ide. Isten éltessen titeket, amiért olvassátok a tiszakecske.blog.hu-t, feltéve, ha van mit. Bizonyára számot kellene vetnünk, hogy mi történt ez alatt az egy év alatt, de nem fogunk. Csak kényelmesen hátradőlünk, elfújjuk egyszál gyertyánkat, s kívánunk. Persze nem önző dolgokat, mint hatalmas látogatási mutatók és komment hegyek, csupán békét és lottóötöst.mindenkinek.
Mikvannak?! Épp vége a Barátok Köztnek, fel sem ocsudtam még Nóra értetlen viselkedésétől ért sokkból, s Szellő István azt mondja nekem , hogy mérgezett körte van Kécskén. Nem tértem magamhoz, aggódni kezdtem, hogy már a családok asztalán van a mérgezett gyümölcs. Összeszorult a gyomrom. Aztán István nyugalomra intett, egy zsáknyit kellene megenni belőle , hogy hasson. De akkor is. Megijedtem. Remélem azért mindenki jól van. 
2007. október. 27-én az 51 évvel ezelőtti sortűzre emlékeztünk az ’56-os emlékműnél. A rendezvényt az Arany János Művelődési Központ szervezte.
Újdonság! A Tiszakécske Blog most először már hanganyagot is rögzített a képeken túl! Töltsd le a megemlékezés teljes hanganyagát! (Vágatlan!). A hanganyag ITT tölthető le. (A rendezvényen készült képeinket szombaton töltjük fel galériás formátumba - addig egy kis türelmet kérünk. FRISSÍTÉS: A közbejött problémát elhárítottuk, így már elérhetőek a képeink ITT.)
A megemlékezésen részt vettek a városunk lakói, társadalmi szervezetei, oktatási intézményei, egyházai, politikai pártjai valamint a képviselő testület tagjai és természetesen Kovács Ernő polgármester is. A rendezvényt a közel 300 résztvevő a Himnusz éneklésével kezdte.
Tiszakécske idén megkapta az ’56-os forradalmi zászlót és kitüntető oklevelet. A címet azok kaphatják meg, akik részt vettek a forradalomban, és nem hagyják azt feledésbe merülni. A zászlót és az oklevelet Novák Ferenc a Történelmi Igazságtételi Bizottság Bács-Kiskun megyei elnöke adta át Kovács Ernő polgármesternek. Novák Ferenc azt mondta: „’56 nem azért volt, ami jelenleg az országban folyik”.
Kovács Ernő megköszönte a díjat, és ahogy fogalmazott: „ígérjük – mint eddig – ’56 eszméjéhez hűek leszünk.” Ezt követően a polgármester felhúzta a lyukas zászlót a fekete gyász- és piros-fehér-zöld nemzeti lobogó mellé.
A megemlékezés szónoka Dr. Kahler Frigyes egyetemi docens volt. Beszédét történelmi áttekintéssel kezdte, hogy milyen út is vezetett 1956-hoz. Először Kossuth Torinóban rögzített beszédét idézte fel. Vajon megérte-e az áldozat, amelyet az aradi vértanuk és a haza más fiai hoztak a magyar szabadságért? Ahogy a szónok fogalmazott: „már az első világháború megmutatta, hogy minden, amit annak előtte biztosnak hittek, bizonytalan vált. Trianon. Trianon, s egyben egy újabb világháború szenvedése a maradék magyarságnak megmutatta, ha élni akar, újból fel kell vennie a küzdelmet a sorssal, s felvette.”
A docens – mindenki döntse el mire utalva – így fogalmazott: „Az október 23-án békés tüntetéssel kezdődő, majd órák alatt az ÁVH brutális fegyverhasználata miatt, fegyveres felkelésé változó megmozdulás, több volt, mint elkeseredett lázadás, több volt, mint népfelkelés. Ami történt, a szó tudományos és köznyelvi értelmében forradalom volt.”
Dr. Kahler Frigyes kiemelte a vidék szerepét is az 1956-os történésekben, ahogy fogalmazott a forradalom mindenütt élt, „ahol magyar ember élt e hazában” tehát „a fővárosban és a vidéki városokban, a falvakban és a tanyákon”.
A szónok kiemelte, hogy a kommunisták „évtizedekig eltitkolták ami Magyarországon történt, vagy hazudtak róla: otrombán és cinikusan.”
A docens elmondása szerint Bács-Kiskun megyében „október 24. és 29. között 61 helyen dördültek sortüzek, fegyvertelen tüntetők ellen.” Dr. Kahler Frigyes kiemelte Gyurkó Lajos tábornokot, akit vérszomjasnak nevezett – nem hiába – hiszen ahogy mondta „gyilkoltatott: gépfegyverrel, tankkal és repülővel”.
„Tiszakécske halottjai is, a szabadság véráldozatának adóját rótták le” – fogalmazott az egyetemi docens. Az áldozatok névszerinti felsorolása után, felidézte még azok nevét akik „a vész órájában mindent elkövettek az iszonyat enyhítéséért”. Az akkor segítő orvosok nevét, valamint Gémes Mihály atyát, aki a papi ruhákkal kötözte a templomban a sebesülteket.
„1956 (…) legyen szimbólum valamennyiünk számára, a nem túl könnyű mindennapokban. A szabadság, a szeretet, a bátorság, a küzdeni tudás, az áldozat vállalás szimbóluma, amelyhez a vértanuk áldozatából tudunk erőt meríteni, a mi küzdelmeinkhez. Rohanó világunkban legyen egy este, amikor megállunk egy-egy emlékhelyen, egy szál gyertyával vagy virággal: s tudunk mi is áldó imádság mellett elmondani a hősök nevét, akik értünk és az utánunk jövőkért is meghozták a legnagyobb áldozatot.” – zárta beszédét Dr. Kahler Frigyes.
A szónoklat után a Móricz diákjai idézték fel a történteket az évek alatt megszokott klasszikus módon. A műsor végén a diákok egyesével mondták a 17 hősi halott nevét, s egy-egy szál virágot és mécsest helyeztek el az emlékmű talapzatán.
Ezt követte a koszorúzás. Koszorút helyezett el az emlékműnél: (időrendi sorrendben) Tiszakécske Önkormányzata, Történelmi Igazságtételi Bizottság, ’56-os Nemzetőrök, Fidesz, Gazdák (három szervezet), Honismereti Kör, MSZP, Móricz Zsigmond Oktatási Intézmény, Nemzeti Fórum, Református Egyházközség, Református Kollégium, Római Katolikus Egyház, Vállalkozók Pártja.
Majd a megemlékezés virágait helyezték el az önkormányzat képviselői, és a megemlékezők.
A rendezvény a Szózat – gyötrelmes - éneklésével zárult. Egyébként már látom magam előtt, ahogy 10 év múlva már csak CD-ről fogjuk hallgatni a Himnuszt és a Szózatot is. Elgondolkoztató.
Az is elgondolkoztató és megdöbbentő hogy 51 éve több ezren gyülekeztek, manapság pedig néhány százan emlékezünk rájuk. Vajon miért?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? "
/Márai Sándor:Mennyből az angyal/
A tegnapi (2007.10.27) városi megemlékezés hanganyaga hallható lesz ma 13 órától (csekély mértékben vágott formában) a Szent Korona Rádió műsorán - adta hírül számunkra a rádió. Az internetes rádió weblapja: www.szentkoronaradio.com . Winampal a következő linken fogható: http://radio.szentkoronaradio.com:8048/listen.pls
Szent Korona Rádió
Ők itt voltak, hogy tudósítsanak.
Természetesen a Tiszakécske Blog is jelen volt a rendezvényen. A holnapi nap folyamán feltöltjük a rögzített anyagainkat és cikkünket is. Érdemes lesz tehát visszatérni!
Tisztelt Olvasók!
A Tiszakécske Blog szerkesztősége a következő visszaemlékezéssel hajt fejet 1956. oktbóber. 27 történései, hősei, halottjai, sebesültjei, túlélői előtt. Hiszen mi, akik már a szabadságba születtünk, sose felejthetjük el az ősöket, akik vérrel vívták ki a szabadság édes ízét. Ha nem is akartak hősök lenni, ők 17-en, mégis azzá lettek, a vér és a halál által. Hősök, sose feledünk el Titeket!
MIG-15-ös vadászgép - ilyennel lőttek a tömegbe
Kovács István József:
Sárga töltényhüvely
Dolgozószobám rozoga íróasztalával szemben egy antik almárium áll. Az almáriumon könyvek, folyóiratok, napilapok és néhány versem.
Múlt, jelen, jövő.
Egy töltényhüvely.
Minden így együtt - a történetem.
Egy barnuló, 37-es gépágyú-töltényhüvely...
Valamikor sárga volt és fényes. A lebukó őszi nap fényénél meg-megcsillant a falu alatti szántáson, a rét szélében. Ott bukkantunk rá - még iskolás gyerekkoromban - azokra a sárga töltényhüvelyekre...
Minden másodikuk nyomjelző volt, mérgező foszforos töltetű. Gépágyú lövedékek, halált hozók... Azok a nevezetes "sárga töltényhüvelyek".
Azóta eltelt 37 esztendő. Kinőttem már az ifjúkorból is, talán meg is öregedtem. Ahogy az almáriumon lévő töltényhüvely is megöregedett, bebarnult, a belevésett évszámok is kezdenek már elmosódni.
Tizenkét évesen, egy törött reszelő hegyével véstem bele 1956. október 27-e dátumát, 28-án éjjel égő gyertyák fényénél, a fehér, s vörös krizantémok között.
Igen, az évtizedek kikezdik a fémet is, eloxidálódnak a vésetek, karcolataikba befészkeli magát a por, elhomályosodnak. Azt a bevésődést, melyet '56 vésett a lelkembe és agyamba, nem homályosítja el semmi. Ezt a bevésődést hordozni kell mindhalálig.
Gyerek voltam még - amolyan "minden lében kanál", eleven srác.
A hír: "Budapesten kitört a Forradalom!" - mindenkit felrázott. Jött a falevelekkel, őszi szelekkel az "októberi vihar", s elérte a Tisza parti békés kis községünket is.
Lázban égett a község apraja-nagyja. Az emberek a gyülekezési tilalom ellenére csoportokba verődve beszélgettek s gesztikuláltak. Mindenki friss híreket akart hallani.
Így köszöntött ránk október 27-e reggele is. Az előző éjszaka eldördült néhány lövés, s hallatszott egy rövid géppisztolysorozat is. Csak úgy, ijesztésnek szánhatták, mert sem sebesülés, sem bántalmazás nem történt.
A helyi rendőrőrsön tartózkodó rendőr békésen átadta a fegyverét, aztán kivetkezett és eltűnt.
Sokan tettek hozzá hasonlóan. Ki a családjához, (a helybéliek) ki meg isten tudja, hová ment.
27-én reggel az iskolában tanár és tanuló egyaránt az éjszakai lövöldözésről beszélt, ki-ki fantáziájának megfelelően színezte ki a dolgokat.
A tanárok már be se jöttek órát tartani. A tanáriban hallgatták a rádiót.
Nagy lelkesedésünkben valaki kitalálta, hogy szaggassuk szét az orosz tankönyveket. Pillanatok alatt megtelt az udvar kiabálva rohangáló, könyvtépő gyerekekkel.
Őszintén szólva - élveztük a helyzetet.
A nyolcadikosok később diákküldöttséget menesztettek a tanáriba. A tanárok benntartották a küldöttséget, minket azzal eresztettek szélnek, hogy a tanítás bizonytalan ideig szünetel. Ennek még inkább megörültünk, és versenyt futva a széltől kergetett könyvlapokkal tódultunk ki az iskola kapuján. Az utcai járókelőktől megtudtuk, hogy felvonulók gyülekeznek a Permetezőgép-gyár előtt. Kíváncsiságtól hajtva futottunk odáig.
A gyár előtt már sok ember gyülekezett. Hangosan vitatták az eseményeket. Jöttek az Állami Gazdaság dolgozói, a tanyavilágból a heti piacra bejövő parasztemberek és asszonyok; kerékpárokkal, lovas kocsikkal. A "szódagyár" előtt több lovasfogat is állt, áruval megrakva. Itt voltak a pénzügyőrök, a portások is, egyenruhában, a tejcsarnok dolgozói, a bolti árusok... A boltok addigra már bezártak. A szervezők fegyelmezett négyes sorokba állították az összegyűlteket.
Ott láttam a falu akkori vezetőségét is. A néhány százfős csapat fegyelmezetten, nemzetiszínű zászlók alatt megindult a Sugár utcán. Énekelve vonultak a Jermann-malom felé. A lábak egyszerre léptek, a szívek egyszerre dobbantak. Először azt énekeltük: "Kossuth Lajos azt izente"
Majd később egyesek különböző jelszavakat kiabáltak be, s a félszavak kórussá nőttek: "Ruszkik haza!" "A népnek kenyeret, Rákosinak kötelet."
Így volt. A malomnál újabb csoport csatlakozott. A négyes sorok egyre szaporodtak.
Az utcán a házak ablakait sarkig kitárták, megnyíltak a kiskapuk. Újabb és újabb férfiak, asszonyok léptek be a sorba. Némely ház előtt feketekendős nénikék integettek. A legidősebbek a kispadokon ülve biztatták a felvonulókat.
Talpon volt az egész falu.
A kabátok hajtókáján gyászszalag, s alatta az igazi magyar címer műanyag jelvénykéi (ezeket '56 után tanáraink óvatosságból - még a pufajkások előtt -, összeszedték tőlünk).
A Nagykőrösi utcai iskola előtt a tömeghez zászlóval csatlakozott még néhány tanár és diákküldöttségünk tagjai.
Így érkeztünk meg a Községi Tanáccsal szembeni országzászlóhoz, a piactér és a katolikus templomi térre és útszakaszra.
A piactéren még ott lévő néhány kofa is összepakolta motyóját kézikosaraiba vagy felszállt a fákhoz támasztott kerékpárokra, majd beálltak az emlékművet körülvevő tömegbe. Az akkori felmérésem, illetve becslésem szerint a téren jó 3-4 ezer ember lehetett.
Az emlékmű ('48-as emlékmű) homlokzatának tetején a gyűlölt címertől megszabadított nemzeti zászlót lengette a szél. (Ezt az emlékművet a Kádár-rezsim hívei lebontották, helyére MSZMP székházat emeltek. Oda, ahol a kécskei nép szabadságot, s emberi jogokat követelt...
Alkalmi szónokok (nevükre már nem emlékszem) adták hangos szóval az ottani nép tudtára mi is történik Budapesten és az országban. Közben a tömegből többen követelték, hogy Orosz Zoltán tanácselnök mondjon beszédet, illetve jöjjön elő a tömeg mögötti Tanácsház épületéből. Orosz Zoltán ennek a kérésnek eleget is tett. Nyugodtan beszélt, méltatta a pestiek kitartását, és fegyelemre intette a község lakóit. Arra, hogy a bolti árukhoz senki ne nyúljon, jut kenyér mindenkinek. Ezek után Matúz Dezső bácsi elszavalta a Nemzeti dalt, és szépen zengő hangján belekezdett a Himnusz éneklésébe. A tömeg először lassan és halkan átvette a dallamot, és egyre erősebben zengte. A sapkák, a zsíros parasztkalapok és kucsmák lekerültek a fejekről. Úgy énekeltünk emelt fővel és áhítattal. Amikor azonban ahhoz a részhez értünk: "balsors akit régen tép!" hirtelen istentelen zúgás támadt, erősödött, s a fekete felhőkből két repülőgép süvöltött el az éneklők feje felett, csinált egy félkört. Orruk megbukott, torkolattüzek villantak, és elszabadult a pokol. Azokat a torkolattüzeket még mindig (sokszor álmomban is) élénken látom. Azok még mindig kísértenek.
Azok a MIG 15-ös vadászgépek lőttek. "Magyar" pilóták lőttek, himnuszt éneklő békés kécskei magyar emberekre. Akkor, 1956. október 27-én, Tiszakécskén. A felhőkből felénk törő istentelen Istenes Elemér "magyar" repülőtiszt lőtte a magyar lakosságot. Ekkor ösztönösen futni kezdtem. Hazafelé, a házunk irányába (akkor kb. 500 méterre laktunk az ország-zászlótól). Szerencsém volt, mert a többi gyerekkel, iskolás társaimmal a tömeg piactér felőli szélén helyezkedtünk el. Sok gyerek a piactér fáira mászott fel, hogy jobban lásson.
(Talán a fákon kapaszkodó gyerekeket vélték akasztott embereknek, vagy ez is csak az '56 utáni, "ellenforradalmat" szülő propagandisták agyszüleménye. Ugyanis valaki -, neve még most sincs -, berezelt kommunista: ezt táviratozta a kecskeméti Katonai Repülőtér hitbuzgó kommunista parancsnokának.)
Szóval futottam, ahogy csak a lábaim bírták. Ösztönösen, fel sem tudtam akkor még fogni, mi is történik. Körülöttem ordítás és káosz. Robbanások, szörnyű ropogás, csattogás. Rohanó emberek, földön fetrengő alakok. A tömeget magam mögött hagyva, hirtelen átfutottam a szemközti oldalra - gondolom azért, mert a házunk azon az oldalon volt. Pont oda, ahol a legjobban hullott a repesz. A második sorozat éppen akkor érkezett, amikor a Csemege bolt falánál futottam. Fejemre és a nyakamba vakolat és üvegcserép darabok hullottak. Előttem, utánam pattogtak és robbantak a lövedékek. Valaki rám zuhant, elestem, maga alá temetett. Estemben a fejem beverhettem, mert elszédültem. Később tudtam meg, hogy Etelka néni (Kállai Árpádné) volt, aki testével betakart, az idős cigányasszony. Testét halálra szaggatták a gyilkos repeszek. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy még élek.
Hogy még kik feküdtek mellettem, s rajtam, már nem emlékszem.
Mögöttem egy rekedtes hang szólalt meg a lövések utáni viszonylagos csendben:
- Fuss, Pista! ... Fuss!
Mikor előmásztam a halottak alól, őt felismertem. Anka Lajos bácsi volt az, idős házigazdánk. Négykézláb mászott, ősz haja vértől maszatos arcába lógott, szabad kezével görbebotjait szerette volna kiráncigálni egy élettelennek látszó kövér asszony alól valamiképpen.
Tovább futottam. Már csak pár méter a kiskapu, a ház, a biztonság. Szinte berepültem a nyitva levő kapun, feltépve az alépület pincéjének korhadt ajtaját, s még máig sem tudom, miképpen jutottam le a 12 lépcsőfokon. Arra emlékszem csak, hogy ültem kábultan a pince fehér homokkal gondosan beszórt padlóján, egy boroshordónak vetve a hátamat. A harmadik sorozat akkor söpört végig a falun. Az iszonyú ropogás, recsegés még a pince mélyén is félelmetesen hatott rám. Azt is később tudtam meg, hogy ez az utolsó, ez az időben kései sorozat oltotta ki még 2 kécskei lakos életét és többeket megsebesített, akik, a sebesülteket mentették és kötözték.
Kis idő múlva Lajos bácsi jelent meg a pinceajtóban, porosan és véresen. Egyik karján a kabát ujja szétszakadva, a könyökéből csordogált a vér. Kisebb kar-, és homoksérüléssel megúszta. Az öreg nem szólt egy szót sem, csak betámolygott, libegve odakúszott ahhoz a hordóhoz, amely csapra volt verve. A csapot elfordította, a mázas kancsó remegett a kezében, úgy ivott, s a vörösbor alácsordult a lehulló vércseppekkel keveredve, a fehér homok mohón felitta. Mohón ivott az öreg is, s közbe-közbe abbahagyta, lihegett egy kicsit. Majd felém tartotta a kancsót.
- Igyál Pista! Apádat is... hangja elcsuklott, nem fejezte be, Újra ivott.
Nem bírtam tovább, felrohantam a pincéből ki az udvarra, ki az utcára.
Valóban akkor hozta apámat négy ipari tanuló egy falócán. Felém nézett és felemelte a kezét. Élt!
- Kisfiam, téged is...!? - szólt hozzám, ahogy rám nézett. Azt hitte, hogy sebet kaptam, mert én is véres voltam. Szólni sem bírtam, csak a fejemet ráztam. A négy tanuló becipelte apámat lócástól a szűk kapun, majd letették a kiskert virágágyásai, a hófehér krizantémok közé.
Ekkor tudtam csak megszólalni:
- Édesapám, meglőtték a lábát! Engem nem találtak el, csak véres lettem!
Apám rám nézett nem válaszolt az arcán átszellemült megnyugvás suhant át és halkan énekelni kezdte: "Kossuth Lajos azt izente... Elfogyott a regimentje."
Néztem apámat, földbe gyökerezett lábakkal. Énekelt. A lócáról alácsorgott a vér a fehér krizantémokra, cirmospirosra festve azokat. A négy fiú csendesen sírt, körülállva a lócát. Én nem zokogtam, csak rázott valami hangtalanul, összeszorította a torkomat, fogaimat, a könnycseppek csendesen végiggördültek arcomról, le a földre, a vércirmos krizantémok közé. Azt hiszem ezzel a nappal, azokkal az átélt pillanatokkal - lélekben megszűntem gyermek lenni. A vérben, a könnyben, a belső remegésben, férfivá értem, ott, azon a napon.
Most, hogy túljutottam az életem delén, s az öreg almáriumon álló töltényhüvelyre nézek, mindig eszembe jut '56, és nem tudok felejteni. Számomra ez a barna töltényhüvely még mindig sárga. Az Apámat és október 27-ét, '56-ot jelenti. Apám emlékét, akinek a sebesülése miatt a legnagyobb orvosi igyekezet mellett is két hónap elmúltával térd felett amputálni kellett a bal lábát. Az évek teltével még háromszor kellett vágni az újra kiújuló, gennyedő sebet. Azt hiszem, ez volt a fő oka édesapám korai halálának.
Igen, ha ránézek a hüvelyre, ezek jutnak az eszembe. Talán pont ez a hüvely, az ebből kipattanó halál ölte meg osztálytársamat, vagy tette örökre nyomorékká az erős apámat. Ezt megállapítani ma már nem lehet.
Az viszont tény, hogy 14 békés kécskei ember ott, azon a napon, Tiszakécskén belehalt sérüléseibe, köztük ártatlan gyerekek, életerős családapák, asszonyok és galambősz, szeretetreméltó öregek. Később a házaknák, s a kórházakban még 8 embert vitt el a foszforos halál. S több mint 110-en megsebesültek. Azok az emberek is sérültek lettek, akiket csak a kisebb szilánkok értek. Azok helyei sokaknál már meg sem látszanak, a test sebeit már elhomályosította az idő, de a lélek sebei, azok nehezebben gyógyulnak, és még sokaknál sajognak.
Talán ezeknek az érzéseknek köszönhetem, hogy azóta is mindig összeszorítom a fogaim, ha igazságtalanságot, embertelenséget tapasztalok, vagy hallok. Ennek az emléknek, annak a barna "sárga töltényhüvelynek" köszönhetem, hogy megtudtam, hogy meg kellett írnom a Tisza-táj '56" című balladámat is...
S végül egy dalszöveg, egy kérdés, a Kárpátia zenekar Neveket akarok hallani c. számából, Wittner Mária ’56-os halálra ítélt tolmácsolásában:
„Azt várja tőlünk most a világ, hogy pusztán keresztényi könyörületből bocsássunk meg, lépjünk tovább?
Bocsássunk meg azoknak, kik gyermeket lánctalppal tapostak, akik a sortüzet vezényelték?
Bocsássunk meg a mészárlásért, a sok évnyi kegyetlen megtorlásért?
Felejtsük el, hogy arccal lefele temették a magyart, hogy sokaknak csak az emigráció maradt?
Felejtsük el a kínzások iszonyú borzalmait, a halálraítéltek utolsó szavait?
Bocsássunk meg, s majd ítél a történelem?
Hát nem! Nem és nem!”
Kedves Polgártársak!
Szívből remélem, hogy nem kell számotokra ecsetelnem 1956 jelentőségét és szerepét, főleg nem egy kécskei olvasónak, aki bizonyára tudja, hogy '56 nekünk külön sebeket is hordoz.
Ezért szeretném felhívni a figyelmeteket a 2007-es megemlékezésekre.
(Egyébként október 27-én – városunk gyásznapján – természetesen a Tiszakécske Blog is ott lesz a megemlékezésen. Cikkel, képekkel és lehet hogy néhány meglepetéssel is jelentkezünk majd.)
Idézet a város honlapjáról:
„Október 20-án (szombat) 10 órakor
Ünnepi megemlékezés a Református Templomban.
Október 23-án 17 órakor
Zenés ünnepi műsor az Arany János Művelődési Központban
a Városi Színjátszókör (szerintünk színjátszó kör – a szerk.) és az Alapfokú Művészetoktatási Intézmény növendékeinek közreműködésével.
Október 23-án 18 órakor
Szentmise a Hazáért a Katolikus Templomban.
Október 27-én 16 órakor
Közös emlékezés az 1956-os Kécskei sortűz áldozataira a Szent Imre téren.
Az ünnepség szónoka Dr. Kahler Frigyes egyetemi docens.
Közreműködnek: a Móricz Zsigmond Oktatási Intézmény növendékei.
Az emlékezés koszorúzással zárul.
Október 27-én 18 órakor
Szentmise az áldozatokért a Katolikus Templomban. "
Csak egy záró gondolat: '56-ban ezren voltak a sortűz helyszínén, amikor még közel nem 12 ezren lakták kécskét. 50 évvel később, ha 500-an voltunk, lehet sokat mondok. Szerintem elgondolkoztató...
Testvérváorunkban, az erdélyi Gyimesfelsőlokon a Tatros Forrásánál elnevezésű csángó Fesztivál vasárnap zajlik immár harmincegyedik alkalommal. Természetesen Tiszakécske is képviselteti magát a rendezvényen. Mint ez olvasható a Hargia Népe cikkében is, melyet a Szent Korona Rádió hozott le."Részt vesznek a felsőloki és sötétpataki együttesek, a gyimesközéploki Ordasok, a Tiszakécske, a Kóstelek, a marosfelfalvi Biborka, a frumószai, a jászberényi, valamint a malomfalvi és debreceni adatközlő együttesek. A Gyimesfelsőloki Polgármesteri Hivatal szervezte fesztivál ünnepi szentmisével kezdődik, amelyet a csoportok felvonulása követ, 13 órától a meghívott néptánccsoportok tartanak előadást, 19 órától közös mulatsággal folytatódik az ünnep a gyimesfelsőloki kultúrotthonban."
Az anyaországból kívánunk jó szórakozást a testvérvárosunkba látógatóknak, s természetesen az ott élőknek is.
Kedves Olvasók, és kiemelten kedves Kommentezők!
2007.09.26-án, - a blog indulása után nagyjából 9 hónappal – elértük az 1100. kommentet a „fő” bejegyzésben.
Abban a bejegyzésben (postban), amely port kavart a városban, amelyről hetekig beszéltek az emberek. Ez két ok miatt valósulhatott meg:az egyik, hogy mi létrehoztuk a helyet, ahol végre véleményt formálhattok (Ti, kécskei polgárok) úgy, hogy nem moderáljuk vagy korlátozzuk a szólásotokat (nem úgy mint a tiszakecske.hu vendégkönyve, ugyebár). De ami fontosabb, hogy Ti éltetek a lehetőséggel, és rendületlenül kommentáljátok is az eseményeket. Hála ezért nektek! És természetesen a csendben olvasgató látogatóinknak is köszönettel tartozunk, de természetesen buzdítjuk őket, hogy írják le véleményüket, ne csak a 1100 komment mögé, hanem egy-egy újabb cikkre reagálva (és ezt a régi kommentelőknek is ajánljuk ám;) ).
Az 1100. hozzászólást Manitou írta. Íme:
Ennek apropóján írtam én is egy kicsit hosszabb bejegyzést az első bejegyzésünk „alá”. Ide is bemásolom:
„Manitou! Mindenki!
Először is valóban köszönjük, hogy a kisebb-nagyobb hallgatások (értsd: nem jelent meg új post (bejegyzés) a blogban) ellenére is életben tartották a blogot hozzászólásaitokkal. Az erőt, ez adta nagy részt nekünk! Port kavart a Tiszakécske Blog a városban, erről beszéltek hetekig az emberek. Ezt nektek köszönhetjük és köszönjük is!
Mára hála Istennek úgy tűnik, stabilizálódik a blog kérdése olyan szempontból, hogy tudunk frissülni. Ha megnézitek szeptember volt a 2. legaktívabb hónap eddig (publikált írások szempontjából). Ennél többet csak az induló decemberi hónapban írtunk nektek. (Ezzel a bejegyezéssel pedig már egyenlő a szeptember és a december aktivitásunk szempontjából.)
Azonban sok kérdőjellel állunk szemben. Ötletek kisebb tárháza van a fejünkben, - van, amely már akár fél éve is - de nincs lehetőségünk azokat több okból is megvalósítani. S igazából most nem is anyagi dolgokról van szó (Habár egy-két ötlet igen húzós anyagai szempontból is). Az igazi gond az, hogy kevesen vagyunk szerkesztők, főleg, a további fejlesztésekhez és azok folyamatos fenntartásához.
Ennek ellenére vagyunk, és fenn kívánjuk tartani azt a helyet, amely ténylegesen az elmúlt időkben először adott lehetőséget a kécskei embereknek elmondani véleményüket úgy, hogy azt nem törölték, moderálták, vagy akadályozták.(Gondolok itt arra, hogy a tiszakecske.hu vendégkönyve néhány negatív hangvételű bejegyzés után elérhetetlenné vált, s a mai napig ez változatlan.)
Tehát vagyunk, és leszünk is!
Két dolgot szeretnék viszont kérni a kedves olvasóktól, kommentelőktől.
Az egyik, - amit a "blog reform" c. bejegyzésben már írtam - használjátok az új e-mail címünket, s ha bármi nemű információtok, ötletetek van a várossal, a bloggal kapcsoltban, azt küldjétek el nekünk. Igyekszünk azokat megjelentetni az oldalon.
Emellett felhívnám a figyelmeteket, hogy bátran kommentáljatok a többi megjelenő íráshoz is!
Mindent köszönünk, kiemelve, hogy több mint fél éve itt vagytok, és kommenteltek!
a Tiszakécske Blog szerkesztősége”
Reméljük az elkövetkező 1100 kommentig is kitartotok mellettünk, Tiszakécske őszinte hangja mellett. Előre is köszönjük.
Utolsó kommentek