HTML

Már a Facebookon is!

Tiszakécske Blog

Görbe tükör - Hová
tettem a kalapácsot?

Tiszakécskéről - Tiszakécskének.

Olvasói leveleket, híreket, programajánlókat a tiszakecskeblog@gmail.com címre várjuk!

Friss topikok

Utolsó kommentek

Címkék

1956 (12) 2012 (3) advent (2) akad az aktív rádió (2) aktív rádió (2) áramkimaradás (2) árvíz (4) attilastreet (5) augusztus 20 (5) Bajcsy-Zsilinszky utca (2) Balázs Róbert (2) baleset (17) bélyeg (2) beruházás (6) best of 2012 (3) betörés (2) blog (2) Bohács Imre (3) busz (3) cián (2) csalamádé (2) csatornázás (3) csecsemő verés (4) csendrendelet (9) csendrendelet2.0 (2) Csernus Ferenc (4) dió (2) díszpolgár (2) előzetes letartóztatás (2) eső (2) évösszegző (3) falomlas (2) fejlesztések (2) felvonulás (3) fesztivál (4) foci (4) foci mecs (2) Frankel Leó utca (6) gáz (2) gázolaj (2) gázolás (3) Gémes Mihály utca (2) gyimesfelsőlok (2) Gyomaendrőd (2) gyöngyösi márton (4) hamburger (2) hangverseny (2) hiba (2) hírek (5) (5) honlap (2) hőség (4) időjárás (9) interjú (2) ítélet (2) iwiw (3) járási központ (5) járások (5) jávorka lajos (2) jégeső (3) jobbik (3) karácsony (3) karácsonyi gázolás (2) Károlyi Mihály utca (6) katolikus (4) kátyú (2) képriport (9) kerekdomb (7) kiskunfélegyháza (2) kitüntetés (3) komp (2) koncert (12) körfogó (2) kovács ernő (23) Kovács Ernő (3) kovács miklós (4) kultúra (3) Kun Béla utca (2) Lakitelek (3) lezsák sándor (4) lopás (12) mad roll (2) majális (4) március 15 (2) mcdonalds (2) média (2) megemlékezés (20) Méhész László (2) meki (2) melegrekord (3) Mihályné Bornemisza Eleonóra (11) mindenszentek (2) móricz (7) motorosok (5) MSZP (2) mtv (2) művelődési központ (8) Nagykőrös (2) népszokás (2) nőnap (2) nyereményjáték (3) Nyíkos Tamás (2) Oberna Zoltán (9) ókécske (2) OMSZ (3) önkormányzat (21) ovi (2) palacsintasütős ügy (2) pályázat (2) Petrezselyem László (2) polgármester (3) politika (15) Polyák József (2) prostitúció (2) rádió (2) refi (8) református (13) rendőrautó (3) rendőrség (55) repülés (2) Sánta Klára (3) siklórepülés (2) sport (4) Szabó Éva (2) szalagavató (2) szavazás (12) Szeidl József (2) szennyvíz (2) Szentkirály (2) szentkirályi út (2) szépségverseny (2) szerelem (2) szilveszter (2) S Klára (5) teaház (2) tél (5) templom ter (2) termálfürdő (4) testületi ülés (6) The Voice (2) tisza (18) Tisza (2) Tisza-part (13) tiszaalpár (4) tiszabög (5) tiszainoka (4) Tiszakécske Blog utca (9) tőserdő (2) Tóth Dezső (3) traffipax (10) trianon (4) turizmus (4) tűzijáték (5) tűzoltók (5) tv2 (5) üdülőövezet (2) új év (3) ünnep (2) utca nevek (3) útjavítás (3) útlezárás (2) vagyonnyilatkozat (3) választás (12) választás 2014 (2) városháza (4) vélemény (2) velocipéd vb (2) verseny (3) videó (10) vita (2) vonat (3) vonatgázolásos-ügy (5) wittner mária (2) zajrendelet (3) Zoboki Balázs (3)

Impresszum

2011.10.27. 15:49 HeMK

55 éve volt a sortűz - visszaemlékezéssel tisztelgünk


 Ma 55 évvel ezelőtt, 1956 október 27-én Tiszakécskén, a Himnuszt éneklő, több ezres fegyvertelen tömegbe lőttek két repülőgépről. Sokan meghaltak, és megsebesültek. Az évfordulóra Kovács István József, "Sárga töltényhüvely" című írásával emlékezünk.

Városi megemlékezést ma délután 17 órától tartanak a sortűz áldozatai emlékére emelt emlékműnél.

 

Kovács István József:
Sárga töltényhüvely

 

  Dolgozószobám rozoga íróasztalával szemben egy antik almárium áll. Az almáriumon könyvek, folyóiratok, napilapok és néhány versem.
 
Múlt, jelen, jövő.
  Egy töltényhüvely.
  Minden így együtt - a történetem.
  Egy barnuló, 37-es gépágyú-töltényhüvely...
  Valamikor sárga volt és fényes. A lebukó őszi nap fényénél meg-megcsillant a falu alatti szántáson, a rét szélében. Ott bukkantunk rá - még iskolás gyerekkoromban - azokra a sárga töltényhüvelyekre...
  Minden másodikuk nyomjelző volt, mérgező foszforos töltetű. Gépágyú lövedékek, halált hozók... Azok a nevezetes "sárga töltényhüvelyek".
  Azóta eltelt 37 esztendő. Kinőttem már az ifjúkorból is, talán meg is öregedtem. Ahogy az almáriumon lévő töltényhüvely is megöregedett, bebarnult, a belevésett évszámok is kezdenek már elmosódni.
  Tizenkét évesen, egy törött reszelő hegyével véstem bele 1956. október 27-e dátumát, 28-án éjjel égő gyertyák fényénél, a fehér, s vörös krizantémok között.
  Igen, az évtizedek kikezdik a fémet is, eloxidálódnak a vésetek, karcolataikba befészkeli magát a por, elhomályosodnak. Azt a bevésődést, melyet '56 vésett a lelkembe és agyamba, nem homályosítja el semmi. Ezt a bevésődést hordozni kell mindhalálig.
  Gyerek voltam még - amolyan "minden lében kanál", eleven srác.
  A hír: "Budapesten kitört a Forradalom!" - mindenkit felrázott. Jött a falevelekkel, őszi szelekkel az "októberi vihar", s elérte a Tisza parti békés kis községünket is.
  Lázban égett a község apraja-nagyja. Az emberek a gyülekezési tilalom ellenére csoportokba verődve beszélgettek s gesztikuláltak. Mindenki friss híreket akart hallani.
  Így köszöntött ránk október 27-e reggele is. Az előző éjszaka eldördült néhány lövés, s hallatszott egy rövid géppisztolysorozat is. Csak úgy, ijesztésnek szánhatták, mert sem sebesülés, sem bántalmazás nem történt.
  A helyi rendőrőrsön tartózkodó rendőr békésen átadta a fegyverét, aztán kivetkezett és eltűnt.
  Sokan tettek hozzá hasonlóan. Ki a családjához, (a helybéliek) ki meg isten tudja, hová ment
.
  27-én reggel az iskolában tanár és tanuló egyaránt az éjszakai lövöldözésről beszélt, ki-ki fantáziájának megfelelően színezte ki a dolgokat.
  A tanárok már be se jöttek órát tartani. A tanáriban hallgatták a rádiót.
  Nagy lelkesedésünkben valaki kitalálta, hogy szaggassuk szét az orosz tankönyveket. Pillanatok alatt megtelt az udvar kiabálva rohangáló, könyvtépő gyerekekkel.
  Őszintén szólva - élveztük a helyzetet.
  A nyolcadikosok később diákküldöttséget menesztettek a tanáriba. A tanárok benntartották a küldöttséget, minket azzal eresztettek szélnek, hogy a tanítás bizonytalan ideig szünetel. Ennek még inkább megörültünk, és 
versenyt futva a széltől kergetett könyvlapokkal tódultunk ki az iskola kapuján. Az utcai járókelőktől megtudtuk, hogy felvonulók gyülekeznek a Permetezőgép-gyár előtt. Kíváncsiságtól hajtva futottunk odáig.
  A gyár előtt már sok ember gyülekezett. Hangosan vitatták az eseményeket. Jöttek az Állami Gazdaság dolgozói, a tanyavilágból a heti piacra bejövő parasztemberek és asszonyok; kerékpárokkal, lovas kocsikkal. A "szódagyár" előtt több lovasfogat is állt, áruval megrakva. Itt voltak a pénzügyőrök, a portások is, egyenruhában, a tejcsarnok dolgozói, a bolti árusok... A boltok addigra már bezártak. A szervezők fegyelmezett négyes sorokba állították az összegyűlteket.
  Ott láttam a falu akkori vezetőségét is. A néhány százfős csapat fegyelmezetten, nemzetiszínű zászlók alatt megindult a Sugár utcán. Énekelve vonultak a Jermann-malom felé. A lábak egyszerre léptek, a szívek egyszerre dobbantak. Először azt énekeltük: "Kossuth Lajos azt izente
"
  Majd később egyesek különböző jelszavakat kiabáltak be, s a félszavak kórussá nőttek: "Ruszkik haza!" "A népnek kenyeret, Rákosinak kötelet."
  Így volt. A malomnál újabb csoport csatlakozott. A négyes sorok egyre szaporodtak.
  Az utcán a házak ablakait sarkig kitárták, megnyíltak a kiskapuk
. Újabb és újabb férfiak, asszonyok léptek be a sorba. Némely ház előtt feketekendős nénikék integettek. A legidősebbek a kispadokon ülve biztatták a felvonulókat.
  Talpon volt az egész falu.
  A kabátok hajtókáján gyászszalag, s alatta az igazi magyar címer műanyag jelvénykéi (ezeket '56 után tanáraink óvatosságból - még a pufajkások előtt -, összeszedték tőlünk).
  A Nagykőrösi utcai iskola előtt a tömeghez zászlóval csatlakozott még néhány tanár és diákküldöttségünk tagjai.
  Így érkeztünk meg a Községi Tanáccsal szembeni országzászlóhoz, a piactér és a katolikus templomi térre és útszakaszra.
  A piactéren még ott lévő néhány kofa is összepakolta motyóját kézikosaraiba vagy felszállt a fákhoz támasztott kerékpárokra, majd beálltak az emlékművet körülvevő tömegbe. Az akkori felmérésem, illetve becslésem szerint a téren jó 3-4 ezer ember lehetett.
  Az emlékmű ('48-as emlékmű) homlokzatának tetején a gyűlölt címertől megszabadított nemzeti zászlót lengette a szél. (Ezt az emlékművet a Kádár-rezsim hívei lebontották, helyére MSZMP székházat emeltek. Oda, ahol a kécskei nép szabadságot, s emberi jogokat követelt...
  Alkalmi szónokok (nevükre már nem emlékszem) adták hangos szóval az ottani nép tudtára mi is történik Budapesten és az országban. Közben a tömegből többen követelték, hogy Orosz Zoltán tanácselnök mondjon beszédet, illetve jöjjön elő a tömeg mögötti Tanácsház épületéből. Orosz Zoltán ennek a kérésnek eleget is tett. Nyugodtan beszélt, méltatta a pestiek kitartását, és fegyelemre intette a község lakóit. Arra, hogy a bolti árukhoz senki ne nyúljon, jut kenyér mindenkinek. Ezek után Matúz Dezső bácsi elszavalta a Nemzeti dalt, és szépen zengő hangján belekezdett a Himnusz éneklésébe. A tömeg először lassan és halkan átvette a dallamot, és egyre erősebben zengte. A sapkák, a zsíros parasztkalapok és kucsmák lekerültek a fejekről. Úgy énekeltünk emelt fővel és áhítattal. Amikor azonban ahhoz a részhez értünk: "
balsors akit régen tép!" hirtelen istentelen zúgás támadt, erősödött, s a fekete felhőkből két repülőgép süvöltött el az éneklők feje felett, csinált egy félkört. Orruk megbukott, torkolattüzek villantak, és elszabadult a pokol. Azokat a torkolattüzeket még mindig (sokszor álmomban is) élénken látom. Azok még mindig kísértenek.
  Azok a MIG 15-ös vadászgépek lőttek. "Magyar" pilóták lőttek, himnuszt éneklő békés kécskei magyar emberekre. Akkor, 1956. október 27-én, Tiszakécskén. A felhőkből felénk törő istentelen Istenes Elemér "magyar" repülőtiszt lőtte a magyar lakosságot. Ekkor ösztönösen futni kezdtem. Hazafelé, a házunk irányába (akkor kb. 500 méterre laktunk az ország-zászlótól). Szerencsém volt, mert a többi gyerekkel, iskolás társaimmal a tömeg piactér felőli szélén helyezkedtünk el. Sok gyerek a piactér fáira mászott fel, hogy jobban lásson.
  (Talán a fákon kapaszkodó gyerekeket vélték akasztott embereknek, vagy ez is csak az '56 utáni, "ellenforradalmat" szülő propagandisták agyszüleménye. Ugyanis valaki -, neve még most sincs -, berezelt kommunista: ezt táviratozta a kecskeméti Katonai Repülőtér hitbuzgó kommunista parancsnokának.)
  Szóval futottam, ahogy csak a lábaim bírták. Ösztönösen, fel sem tudtam akkor még fogni, mi is történik. Körülöttem ordítás és káosz. Robbanások, szörnyű ropogás, csattogás. Rohanó emberek, földön fetrengő alakok. A tömeget magam mögött hagyva, hirtelen átfutottam a szemközti oldalra - gondolom azért, mert a házunk azon az oldalon volt. Pont oda, ahol a legjobban hullott a repesz. A második sorozat éppen akkor érkezett, amikor a Csemege bolt falánál futottam. Fejemre és a nyakamba vakolat és üvegcserép darabok hullottak. Előttem, utánam pattogtak és robbantak a lövedékek. Valaki rám zuhant, elestem, maga alá temetett. Estemben a fejem beverhettem, mert elszédültem. Később tudtam meg, hogy Etelka néni (Kállai Árpádné) volt, aki testével betakart, az idős cigányasszony. Testét halálra szaggatták a gyilkos repeszek. Azt hiszem, neki köszönhetem, hogy még élek.
  Hogy még kik feküdtek mellettem, s rajtam, már nem emlékszem.
  Mögöttem egy rekedtes hang szólalt meg a lövések utáni viszonylagos csendben:
  - Fuss, Pista! ... Fuss!
  Mikor előmásztam a halottak alól, őt felismertem. Anka Lajos bácsi volt az, idős házigazdánk. Négykézláb mászott, ősz haja vértől maszatos arcába lógott, szabad kezével görbebotjait szerette volna kiráncigálni egy élettelennek látszó kövér asszony alól valamiképpen.
  Tovább futottam. Már csak pár méter a kiskapu, a ház, a biztonság. Szinte berepültem a nyitva levő kapun, feltépve az alépület pincéjének korhadt ajtaját, s még máig sem tudom, miképpen jutottam le a 12 lépcsőfokon. Arra emlékszem csak, hogy ültem kábultan a pince fehér homokkal gondosan beszórt padlóján, egy boroshordónak vetve a hátamat. A harmadik sorozat akkor söpört végig a falun. Az iszonyú ropogás, recsegés még a pince mélyén is félelmetesen hatott rám. Azt is később tudtam meg, hogy ez az utolsó, ez az időben kései sorozat oltotta ki még 2 kécskei lakos életét és többeket megsebesített, akik, a sebesülteket mentették és kötözték.
  Kis idő múlva Lajos bácsi jelent meg a pinceajtóban, porosan és véresen. Egyik karján a kabát ujja szétszakadva, a könyökéből csordogált a vér. Kisebb kar-, és homoksérüléssel megúszta. Az öreg nem szólt egy szót sem, csak betámolygott, libegve odakúszott ahhoz a hordóhoz, amely csapra volt verve. A csapot elfordította, a mázas kancsó remegett a kezében, úgy ivott, s a vörösbor alácsordult a lehulló vércseppekkel keveredve, a fehér homok mohón felitta. Mohón ivott az öreg is, s közbe-közbe abbahagyta, lihegett egy kicsit. Majd felém tartotta a kancsót.
  - Igyál Pista! Apádat is... hangja elcsuklott, nem fejezte be, Újra ivott.
  Nem bírtam tovább, felrohantam a pincéből ki az udvarra, ki az utcára.
  Valóban akkor hozta apámat négy ipari tanuló egy falócán. Felém nézett és felemelte a kezét. Élt!
  - Kisfiam, téged is...!
? - szólt hozzám, ahogy rám nézett. Azt hitte, hogy sebet kaptam, mert én is véres voltam. Szólni sem bírtam, csak a fejemet ráztam. A négy tanuló becipelte apámat lócástól a szűk kapun, majd letették a kiskert virágágyásai, a hófehér krizantémok közé.
  Ekkor tudtam csak megszólalni:
  - Édesapám, meglőtték a lábát! Engem nem találtak el, csak véres lettem!
  Apám rám nézett nem válaszolt az arcán átszellemült megnyugvás suhant át és halkan énekelni kezdte: "Kossuth Lajos azt izente... Elfogyott a regimentje."
  Néztem apámat, földbe gyökerezett lábakkal. Énekelt. A lócáról alácsorgott a vér a fehér krizantémokra, cirmospirosra festve azokat. A négy fiú csendesen sírt, körülállva a lócát. Én nem zokogtam, csak rázott valami hangtalanul, összeszorította a torkomat, fogaimat, a könnycseppek csendesen végiggördültek arcomról, le a földre, a vércirmos krizantémok közé. Azt hiszem ezzel a nappal, azokkal az átélt pillanatokkal - lélekben megszűntem gyermek lenni. A vérben, a könnyben, a belső remegésben, férfivá értem, ott, azon a napon.
  Most, hogy túljutottam az életem delén, s az öreg almáriumon álló töltényhüvelyre nézek, mindig eszembe jut '56, és nem tudok felejteni. Számomra ez a barna töltényhüvely még mindig sárga. Az Apámat és október 27-ét, '56-ot jelenti. Apám emlékét, akinek a sebesülése miatt a legnagyobb orvosi igyekezet mellett is két hónap elmúltával térd felett amputálni kellett a bal lábát. Az évek teltével még háromszor kellett vágni az újra kiújuló, gennyedő sebet. Azt hiszem, ez volt a fő oka édesapám korai halálának.
  Igen, ha ránézek a hüvelyre, ezek jutnak az eszembe. Talán pont ez a hüvely, az ebből kipattanó halál ölte meg osztálytársamat, vagy tette örökre nyomorékká az erős apámat. Ezt megállapítani ma már nem lehet.
  Az viszont tény, hogy 14 békés kécskei ember ott, azon a napon, Tiszakécskén belehalt sérüléseibe, köztük ártatlan gyerekek, életerős családapák, asszonyok és galambősz, szeretetreméltó öregek. Később a házaknák, s a kórházakban még 8 embert vitt el a foszforos halál. S több mint 110-en megsebesültek. Azok az emberek is sérültek lettek, akiket csak a kisebb szilánkok értek. Azok helyei sokaknál már meg sem látszanak, a test sebeit már elhomályosította az idő, de a lélek sebei, azok nehezebben gyógyulnak, és még sokaknál sajognak.
  Talán ezeknek az érzéseknek köszönhetem, hogy azóta is mindig összeszorítom a fogaim, ha igazságtalanságot, embertelenséget tapasztalok, vagy hallok. Ennek az emléknek, annak a barna "sárga töltényhüvelynek" köszönhetem, hogy megtudtam, hogy meg kellett írnom a Tisza-táj '56" című balladámat is...


 

Szólj hozzá!

Címkék: 1956 megemlékezés


A bejegyzés trackback címe:

https://tiszakecske.blog.hu/api/trackback/id/tr603334140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.